A kínos csókvárós akcióm után egyből az ajtó felé akartam venni az irányt, amikor Liam elém lépve megállított.
– Majd találkozunk a suliban… vágtam hozzá kicsit sem sértődött hangnemben, miközben megpróbáltam a kezemmel eltolni az ajtónk elől.
– Nick ott csüng az ablakban. – suttogta a fülembe Liam.
A közelsége miatt a szívem őrült kalapálásba kezdett. Kikukucskáltam mögüle és láttam, hogy Nick tényleg a függöny mögül mozizik.
– Ha bemegyek tuti, hogy egy olyan nyakast adok neki, hogy felmorzsolódik az ablaküvegre. – vágtam rá, terelve a szót arról, hogy milyen bénán érzem magam.
Nem értem, miért annyira nehéz kimutatni az érzéseinket? Persze nem azt az érzést, amikor irtózunk valakitől, mert az egyből kiül a tündéri (adott esetben kevésbé tündéri) arcunkra. Bezzeg az, ha valakit meg szeretnénk ölelni, akkor csak suta képpel állunk egy helyben arra várva, hogy majd valami csoda folytán mégis belénk lát és kiolvassa.
Ahogy beléptem az ajtón, anyu felkapta a táskáját a konyhapultról és homlokon puszilt.
Elég lesz mára ezekből a homlokpuszikból – azt hiszem.
– Kicsikéim, nekem most be kell mennem a kórházba és nagy valószínűséggel bent is töltöm az éjszakát.
Riadtan pillantottam anyu felé és csak arra tudtam gondolni, hogy amíg én ostobán az idióta első csókom elvesztésére vártam, addig lehet, hogy apuval történt valami.
– Ugye… ugye nem történt azóta …? – a hangom elcsuklott és csak anyu megnyugtató válaszára vártam, mert képtelen voltam arra, hogy befejezzem a mondatot.
– Minden a legnagyobb rendben van, de úgy érzem, hogy ott kell lennem mellette.
Anyu eszeveszettűl szereti még aput. Ez már eddig is nyilvánvaló tényként szolgált számunkra, de most méginkább megbizonyosodtunk róla.
Hagytam nektek pénzt a konyhapulton és kivételesen megengedem, hogy pizzát rendeljetek. A jótékonykodásom a ma estével véget is fog érni, és holnaptól újra a szigorú anya szerepében tetszelgek, úgyhogy használjátok ki ezt a napot.
Nick a pizza rendelés hallatán örömujjongásban tört ki, én pedig próbáltam jelezni neki, hogy legalább addig várjon még ezzel, amíg anyu elhagyja az épületet. Ahogy anyu kitette a lábát, Nick folytatta a pizza-kántálást. Persze nem azért, mert anyu elment, hisz még mindig tudatában volt annak, hogy apu kórházban van, de mivel az orvosok már biztosítottak minket arról, hogy apu rövid időn belül felépül, ezért Nick gyermeki fejjel már teljesen nyugodt volt. Bennem még nem tisztult le teljesen az elmúlt órák történése és az érzés sem, amit akkor éreztem, amikor anyu könnyes szemmel állt előttem és nem tudtam, hogy hogyan vigasztalhatom majd meg, vagy, hogy én hogyan fogom feldolgozni azt, ha bármi is történik apuval. Liam mellett nem éreztem ezeket. Liam mellett azt éreztem, hogy semmi baj nem történhet, és hogy helyén van a világ.
Nickkel imádtunk pizzát rendelni, de csak kivételes alkalmakkor volt engedélyezve. Régen rengeteg időt töltöttünk együtt, viszont a tinédzser korszakomba lépve sajnos Nicket elhagytam valahol félúton. Most pedig azt éreztem, hogy egy olyan szakaszba léptem az elmúlt órák leforgása alatt, ami már erősen súrolja a felnőtt ember szakaszát. Nem akarok még felnőni. Gyerek szeretnék lenni, ameddig csak lehet. Ostobaságokat akarok művelni, szeretni valakit, akitől megkapom az első csókom és elhinni azt, hogy az életben nem érhetnek minket csalódások. A mai nap után azonban csak arra jöttem rá, hogy az élet baromi rövid és nem mindig létezik az a bizonyos második esély. Liamnek nem volt. Én mivel érdemeltem ki?
Láttam Nick arcán, hogy mennyire hiányzott neki az, hogy kettesben legyünk. Tudom azt is nagyon jól, hogy már a naplóban leírtakért sem haragszik és azt is erősen meg merem kockáztatni, hogy sosem haragudott, csak amolyan műbalhé-féle volt az egész. Nick jó kedve láttán hajlandó voltam eltekinteni attól a ötletemtől is, hogy felakasztom a függönyre, amiért leskelődött.
Estére, filmnézős, videójáték-maratonozást terveztünk be. Nick teljesen felpörgött a gondolattól, hogy anyu csak másnap jön haza és ebből kifolyólag addig maradhatunk fent, ameddig csak kedvünk szottyan. Szerencsére kimenőt kaptunk a suliból, így nem kellett a koránkelés nyűgétől félnünk.
( Nem mintha ez valaha is gátolt volna minket bármiben is.)
Épp hatodjára nyírt ki Nick a kedvenc zombis játékában, amikor is a diadalittas ” Túl könnyű ellenfél vagy” mondata helyett, csak annyit kérdezett tőlem:
– Te és Liam akkor most együtt jártok?
Nem tudtam értelmes választ adni, mert magam sem tudtam. Nem járhatunk, és még mindig itt lóg a levegőben, hogy beszélnem kell Hope-pal az akció lefújását illetően. Már egyik porcikám sem kívánta Liam Wood bukását… hanem csak a felemelkedését – és azt is mondjuk a kertből a szobámba.
Ha Liam átver, és a végén kiderül, hogy tényleg csak a fogadásért csinált mindent, akkor vállalom azt, hogy veszítettem. Sajnos azonban túlságosan is belopta magát a szívembe, vagy sohasem tűnt el teljesen, de a lényeg, hogy képtelen lennék megbántani őt. Ha ő képes bántani engem, akkor legyen. Ő veszít akkor is, nem én. De a mai nap után azt éreztem, hogy már rég nem a fogadásról szól az egész. Nick még hajnali 2 órakor is lelőhetetlen állapotban volt, ami kezdett már kissé frusztrálni, mert én már aludni szerettem volna.
Az este után megfogadtam, hogy többet fogok vele foglakozni.
Lefekvés előtt arra jöttem rá, hogy túl sok mindent fogadtam meg az elmúlt pár órában és lehet tanácsosabb lett volna összeírnom őket, mint a vészesen szelektív memóriámra bízni.
Szombaton lesz a szülinapom. Így elsőre kimondva nem is volt annyira érdekes, mint, amikor másodjára tettem ugyanezt. Szombaton lesz a szülinapom, amin a híres nevezetes Liam Wood is tiszteletét teszi. Te jó ég! Mit veszek fel? Mit vegyek fel? Nem vehetek fel akármit. Olyan ruhát kell találnom, amiben ha Liam meglát, akkor majd meg akar csókolni. Jó ilyen ruha nyílván nincs, de valami Liam fogó göncöt kell találnom.
Na, tessék! Nick bealudt a filmen, én pedig… nos, én pedig megőrültem a Liam-féle gondolataimtól. Kipattantam az ágyból és a szekrényemhez siettem. Lényegtelen tényként szolgált az, hogy hajnali 3 órát ütött az a fészkes mutató. Nem aludhattam el úgy, hogy nem tudom, mit veszek majd fel a Szülinapomon. A szekrényemet sikeresen széttúrva arra lettem figyelmes, hogy nincsen elég ruhám. Mert ha lenne, akkor legalább 3 opcióm lenne azt illetően, hogy most mégis mit vegyek fel. Egyetlen egy göncöt találtam, ami a talán kategóriába beleillet, de ez sem volt a nagy Ő-s ruha. Az, amelyikről senki sem tudna lebeszélni.
Miután sikeresen lebeszéltem magam arról, hogy hajnali 3 óra tájékán kellene megszülnöm ezt, aludni indultam. Alvás helyett azonban megint agyalás lett.
Valami nem stimmel. Tuti biztos, hogy valami nem stimmel. Túl egyszerű … Sosem szokott egyszerű lenni… legalábbis nekem nem. A gyanúm sajnos a reggel eljövetelével sem múlt el. A szememet hatalmas karikák övezték, amik erősen jelezték anyu felé azt a tényt, hogy szemhunyásnyit sem aludtam.
– Liza Stamps! Mit hunyorogsz a hűtő mögött? 
– Anya Stamps! Nem hunyorgok!
Jordan, már megint az az átkozott Jordan harsogott a rádióban.
” A szerelem sokszor becsapós játék”
Jordan, lődd már le magad!
Miért érzem tegnap óta mégis azt, hogy valami egyáltalán nem oké?
Áh, tudom már! Semmi baj, mert nő vagyok. Mert olyan genetikai idiótaságokkal vagyok megáldva, mint a kombinálás. Csak ez lehet a magyarázat rá. Az fel sem merülhet, hogy esetleg Liam tényleg csak játszik velem.
Folytatása következik
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: